14:45 körül jár az idő: megérkezik a busz a II. kerületbe, a Fullánk utca mellé. Minden ajtajából tinédzserek ömlenek ki, majd a tanár "parancsára", mint az igazi harcosok, kissé kusza sorokba rendeződnek. Mind más ruhában van: farmernadrág, pamut pulcsi és színes kabátok, topán, tornacipő vagy csizma díszeleg a lábaikon. A sereg között, valahol előrébb ott vagyunk mi is: négy lány, akik egymás mellett állnak, nehogy elvesszenek majd az út túloldalán álló tengernyi emberseregben.
- Hű, mennyien vannak már! - hallatszik mindenhonnan az őszinte csodálkozás, s a levegőben egyre jobban fokozódik az izgalom és az öröm. Aztán az autóút közepén álló neonmellényes rendőrúr megállítja egy pillanatra a forgalmat, s a csapat gyerek átrohan a másik oldalra. Miután átértek, mindenki elszéled: barátok, zászlók, vagy egy biztos pont, esetleg családtagok, tesók után néznek. Mi négyen, akik között ott vagyok én, s a három barátnőm, a volt osztálytársak, (ál)név szerint: Sarah, Helen és Mia, lerohanunk az utcába, s utat törve magunknak a tömegben, egyre előrébb jutunk. Közben találkozunk egy másik volt osztálytárssal, aki az én mostani osztálytársam, s így már öten furakszunk előrébb. Sikerül eléggé belemászni az emberek sűrűjébe, mikorra a tömeg egyszer csak megindul, s egy pár perces megállással egyenesen egy állvány, s egy azon díszelgő mikrofon elé jutnak. A kezek legtöbbjében izraeli és magyar zászlók lengedeznek, mások hatalmas "Gáz a(z) övezet", vagy "Israel, we forget you not!" (Izrael, nem felejtünk el!), s egyéb más, roppant találó feliratú és képes ábrázolású transzparenseket tartanak a magasba. Megpróbálok körbenézni a milliónyi ember között, hátha látok valami érdekeset, de szinte keresnem sem kell, hiszen ennyi ember mind-mind érdekes. Mindannyian mások vagyunk és különlegesek, csupán egy dolog egyezik meg bennünk: szeretjük Izraelt, és kiállunk mellette. Egy ilyen embertömegben, még ha nem is ismer mindenkit, sőt, alig valakit, az ember kicsit biztonságban érzi magát, hiszen tudja, hogy hogyha ilyen sokan vannak azon az oldalon, ahol áll, akkor egészen biztos, hogy itt valami nagyobb dologról van szó, mint egyszerű tüntetésről. Ez tényleg így van, hiszen ez egy SZIMPÁTIA tüntetés, mely a SZERETünket fejezi ki, s a szeretet bizony milliószor több, mint egy átlagos dolog. Az az együttérzés és szeretet, amit ez a demonstráció képvisel, lassan de biztosa elmossa azt a láthatatlan, de érezhető mocskot és utálatot, amit a tegnap itt tüntető jobbikosok maguk után hagytak. Jut is eszembe, ezt nem értem... ha ők ennyire utálják Izraelt, miért jönnek az Izraeli Nagykövetség elé rontani a levegőt? Senki sem hívta őket... Na de, lényeg a lényeg, hogy egy kis idő múlva egy idősebb, öblös hangú férfi áll fel a porondra, és felkonferál egy bizonyos Ungvári Tamás irodalomtörténészt, aki azonnal bele is kezd a mondandójába. Pontosan az egészet nem jegyzem meg, de van valami, ami megfog benne: azt mondja, ő tudja, hogy milyen érzés az, mikor gyerekekre lőnek csak azért, mert mernek arról álmodni, hogy talán Izraelnek lesz egyszer hazája. Kérdem én: normális dolog az ilyen? Nemigen...
A tömeg elindul felfelé az utcából, s én elszakadva a négy barátnőmtől, egy másik mellé csatlakozom, aki beteg lévén nem jött suliba, de a tüntetést nem hagyja ki. Éppen ismét lefelé sétálunk az utcán, mikor szembe jön velünk Takács Tamás, a Karthago zenekar frontembere, és aki buzgó zászlócsapkodásomra felfigyelve ránk is köszön. Aztán lesétálunk a maradék ember közé, ahol izraeli zene, és a fizikai hideg mellett a szeretet melege tölti be a teret. Mikorra visszaérünk az utca tetején lévő buszmegállóhoz, a tömeg nagyja már elment, s így a következő utáni buszra már fel is férünk. Sosem utaztam még jobb buszon! Minden oldalról körbevesznek az emberek: úgy állunk, mint a heringek, a barátnőm jobb híján belém kapaszkodik, miközben a mögöttem ülő srác hangos Nyan cat játékba kezd, az elmaradhatatlan zenével együtt - természetesen. Aztán az egyik néni kérésére beavatom őt, hogy milyen rendezvényen voltunk. Utána következik a leszállás, és a csodás panoráma: a kivilágított Parlament.
(http://atv.hu/belfold/20121123_allitsanak_elo_novak_szinte_orult_hogy_elvittek) =>
Mindeközben, valahol az egyik rendőrkapitányságon egy fekete, zakószerű kabátot viselő szemüveges, elegánsnak tűnő de romlott férfi várja, hogy végre elmehessen. A fejében még ott konganak a neki szánt kérdések: "Minek jött ide?" "Mit képzel?" "A jobbikos tüntetés tegnap volt...", s megvakarja a tarkóját mikor a széttört, földön heverő "Gyermekgyilkosság önvédelemből?" feliratú táblájára gondol. Aztán a plafonra néz, és elvigyorodik. "A fenébe..." gondolja. "Pedig ott volt a családom meg még az a két nő is... Na de sebaj." Ebben a pillanatban kinyílik a cellaajtó, és egy rendőr lép be pár papírral a kezében.
- Novák úr,... - kezdi a mondandóját, de a férfi mit sem törődik vele. A szemébe néz, azonban a gondolatai teljesen máshol járnak. "Legalább előállítottak" - gondolja elégedetten, aztán a mellén összefonja a karjait, és hátradől.
Ki tudja, mi lesz még ebből...
*A feltüntetett képek az ATV-hu-ról származnak*
*A feltüntetett képek az ATV-hu-ról származnak*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése